Himekami Rikala

La Prima Volta
1. capitolo

Zihálva, kimerülten dőlök el a fűben. Minden tagom fáj, csak az a tény nyugtat meg, hogy apám sem néz ki jobban. Nem hagyom magam olyan könnyen neki, megdolgoztatom, és ez büszkeséggel tölt el. Hogy felnőttem hozzá. Már húsz éves vagyok, de sokszor még mindig gyerekként kezel. Azt hiszem, ezen nem kellene meglepődnöm. Oldalra fordítom a fejem, látom, hogy ő is pont így ki van terülve a fűben és liheg. Elmosolyodom, ezt a meccset végülis én nyertem. Pár percig pihegünk így, mikor felkel.
- Ricchan, hogy haladsz a lánggal? – Néz rám megint komolyan. Megöl vele, hogy sosem hagyja ki a lehetőséget arra, hogy emlékeztessen az eredménytelenségemre. A jó kedvem egy pillanat alatt el is száll. Ehhez aztán nagyon ért, hogy letörje a nehezen megszerzett pluszt az önbizalmamhoz.
- Még mindig semmi – Fordulok el tőle, leforrázva érzem magam. Bosszant ez az érzés, és hogy nem bírok azzal a rohadt lánggal. De ő ezt nagyon is jól tudja, pont ezért csinálja ezt minden alkalommal. Mindig idegesít, hogy új erőre kapva, elszántan belevessem magam a további edzésbe, próbálkozásba. Nem állhatom, ha valami nem sikerül. Felpattanok a fűből és otthagyom, bemegyek a szobám csendes nyugalmába. Órákon át, makacsul próbálkoztam előhívni a lángot, sikertelenül.

- Ricchan, elég lesz mára! Kezdj el készülődni, feladatunk van ma estére! – Hallottam meg a hangját, ahogy elhaladt a szobám előtt. Hallgattam a távolodó lépteit, majd lemondóan felsóhajtva felkeltem a földről és elindultam a fürdőbe. A hűs víz alatt felfrissültem, szinte visszakaptam az edzés alatt ledolgozott energiáim. Törölközőbe csavartan, egy másikkal a hajamat szárogatva léptem vissza a szobámba. Nem voltam egyedül. Már nagyon régen megérzem a közelségét, ennyi edzés után. Látatlanban vágom a fejéhez a kezemben tartott türcsit.
- Yuu! Nem vagyok már gyerek, mi lenne, ha nem engednéd be magad a szobámba, mikor nem vagyok itt?! – Nézek apámra. Látom a szemeiben azt, amit el akartam érni. Mindig is utálta, hogy így hívom, én pedig már csak dacból is így nevezem. Főleg, mikor bosszantani akarom. Furcsa módon ezzel kapcsolatban olyan, mint egy gyerek. Nem tud hozzászokni, vagy nem tudja figyelmen kívül hagyni, mindig felbosszantja magát rajta.
- Mondtam már, hogy ne hívj így! – Néz rám neheztelve. – Mellesleg oka van annak, hogy itt vagyok.
– Majd később megtartjuk az eligazítást, most pedig kifelé! Öltözni akarok. – Ezzel hozzálépek, és szabályosan kidobom a szobából, a sarkára csukom az ajtót.
- Rikala! Nem gondolod, hogy pofátlanság, amit csinálsz?! – Jön a hangja az ajtó túloldaláról. Bosszús.
- Geez… - sóhajtom magam elé, az ajtó mögött állva – Te meg nem gondolod, hogy hagyhatnál felöltözni? Egy ilyen vénemberhez nem illik a leskelődés. – Hallom, ahogy kicsit pufogva elhagyja a színteret. Nem hallhatja, de én elkuncogom magam. Élvezem piszkálni. Ellépek az ajtótól és magamra öltöm az esti hacukámat. Ma is hosszú fekete nadrágot húzok, hozzá egy fekete felsőt, aminek az ujja éppen csak túlér a könyökömön. Felteszem az alkarvédőimet, a lábaimat fekete acélbetétes bakancsba bújtatom. Ezzel kész is lennék. Három mozdulattal megfésülködöm, és apám után indulok az étkezőbe. Ott már vár egy könnyű vacsora az indulás előtt. Angyali tekintettel nézek a pultnak támaszkodó férfira.
- Mi az, még mindig mérges vagy? – Lépek hozzá mosolyogva és megölelem.
- Dehogy. – Engedi le marcona álarcát, ahogy visszaölel. – Gyere, ülj le. Vacsora közben elmondom, hogy miről is van szó. – Enged el, majd elindul az asztalhoz. Leülök vele szemben, a helyemre. Jó étvágyat kívánunk, majd belekezdünk. Pár falat után már el is kezdi ismertetni a feladatot.
- El kell menni erre a címre – elém tol egy cetlit és néhány fotót – és el kell hozni onnan egy ékszert. Négy őr vigyáz rá, őket kell hibernálni, tiszta munka. A nagyobb problémát a bejutás fogja okozni. – Elém tol egy újabb papírt, alaprajz van rajta. – Az épület körül és a kapuknál őrök helyezkednek el itt, itt, itt és itt – mutogat nekem a papíron – az ékszert ebben a szobában őrzik. Mi ezen az útvonalon fogunk behatolni, - az órájára néz – pontosan egy óra múlva. Így elkerülhetjük a fölösleges súrlódásokat. Visszafelé ugyanezen a vonalon haladunk, de figyelnünk kell, mert bizonyos időpontokban két őr körbejár. – Bólogatok, beégetem az agyamba az információkat. Nem tűnik túl bonyolultnak. Befejezzük a vacsoránkat, majd kocsiba pattanunk, és a célhoz hajtunk. Pár sarokkal arrébb dobjuk le a járgányt és kéz a kézben sétálunk az épülethez, így nem keltünk gyanút senkiben. Mikor elérjük a behatolási pontot egy gyors pillantással felmérjük a környezetet, majd észrevétlenül felkapaszkodunk a kőkerítés tetejére. Yuuent követve, leugrom a túloldalon, puhán érkezem. Ellenőrizzük az időt, pár perccel előbb vagyunk. Lapulunk a bokrok között, megfigyelhetjük, ahogy két őrünk, céltáblaként világítva, cigizve és férfias témákat feszegetve, röhögcsélve elsétál, méghozzá óramű pontossággal. Amint eltűnnek az épület túlsó sarkánál, mi összenézünk, és egy emberként indulunk el az ékszert rejtő szoba irányába. Az éjszaka sötétjébe olvadva surranunk. Megállunk a nekünk kellő ajtó közelében. Itt is van két őr, hát erről nem volt szó. Szerencsénket szolgálja viszont, hogy feladatukról megfeledkezve beszélgetnek. Yuuen kézjelekkel lekommunikálja a stratégiát, komolyan elgondolkodom néha, hogy mi volt régen ez a pasas? Talán kommandós? A következő pillanatban azt veszem észre, hogy elteleportált mellőlem. Ezt nem tudom megszokni. Macskaléptekkel közelítem meg a nekem szánt öltönyöst. Ilyen szerencsém is csak nekem lehet, éppen tüzet kér a másiktól, én pedig már mögötte is vagyok és tarkón csapom. Társának meglepődni sincs ideje, mert az ő eszmélete is kilő az űrbe. Apámmal a sarokba támasztjuk ezt a kettőt és behatolunk a terembe. Ez a megmozdulásunk már nem marad észrevétlen. Mindenkire két darab fegyveres ruhafogas jut. Én a hozzám közelebbit rögtön meg is szabadítom a zavaró csúzlitól, egy szépen kivitelezett rúgással. A stuki csattanva tovacsúszik a földön. Másik jelöltem tétován fogja a fegyvert, nem akaródzik neki a társát lelőni, aki éppen lefoglalja figyelmem nagyobbik részét. Mert nem esik kétségbe a fegyvere nélkül, még az sem zavarja, hogy egy nőnek kell nekimennie. Nem mintha engem zavarna. Ütések, rúgások csattannak és cserélnek gazdát. Egy-két találatot kapok, és biztos vagyok benne, hogy ez holnapra szépen be fog kékülni, mert lerúgta a lengőbordám. Viszket a hátam a tudattól, hogy a másik szerencsétlen még mindig engem akar céltáblának használni a lőgyakorlatához. Kedves leszek vele, és a karjaiba lököm a társát. Eredményképpen felborulnak. Ennyi előny elég ahhoz, hogy messzire rúgjam az elejtett csúzlit. Most már ketten állnak velem szemben. egyszerre indulnak meg, de kőagyúak. Némi kickbox és fogócska után úgy intézem, hogy egymást üsse ki a két hülye. Állok fölöttük, mosolyogva lenézek rájuk, majd képletesen leporolom a kezeimet. Felnézek, már Yuuen is végzett, éppen eltenni készül, amiért jöttünk. Ellépek a kupac szemét mellől és már indulunk is. Ezúttal viszont megjárjuk, mert megjelenik a sétáló őrség, akik káromkodva hajítják félre a cigijüket, hogy nekünk eshessenek. De az egyik előbb még riaszt párat, hogy ne unatkozzunk.
- A picsába! – morgom és indulok a közelebbi klónhoz. Yuuen éppen az ékszerrel bajlódik, hogy ne kapcsoljon be a riasztórendszer. Nekem nem kéne, hogy problémát okozzon ez a kettő. Megindul felém az egyik, én elé sietek. Gyorsan akarom letudni. Nincs is vele problémám, mert úgy tűnik ez egy kicsit bamba, de az is lehet, hogy csak épp a váltás előtt rontottam el az estéjét. Egy alattomos ütéssel megszabadítom a zavaró ébrenléttől. Csúnya fejfájással fog ébredni, pár óra múlva. Felnézek és azt látom, hogy az ugyancsak belassult másik, aki már leadta a forródrótot a többinek, most éppen fegyvert fog Yuuenre. Gondolkozni nincs időm. Az ösztöneimre bízom magam, és felkapom a lábamnál heverésző csóka pisztolyát. Fel sem fogom, hogy mit csinálok, de már be is céloztam és meghúztam a ravaszt. Fülsüketítő dörrenés hallatszik. Érzem, ahogy visszarúg a stukker a kezemben. Csak egy lövést hallottam. Ijedten nézek apám irányába, attól félve, hogy egyszerre adtuk le a lövést.
- A rohadt életbe! – hallom meg előbb a hangját, minthogy tekintetem fókuszába kerülne – Rikala, a frászt hoztad rám! – kiabálja. Megkönnyebbülök. Visszafordulok és akkor csap fejbe a teljes döbbenet és felismerés. Előttem pár méterrel fekszik egy férfi, körülötte növekvő vértócsa. Földbe gyökerezik a lábam, elgyengült ujjaim közül kicsúszik a kölcsönzött, gyilkos gép. Megfeledkezem a környezetemről, csak sokkolva állok, még mindig ugyanott. ~Én… megöltem~. Csak ez a két szó ismétlődik a fejemben.
- Rikala! – Apám szólongat, de meg sem hallom. Lefagytam, mint egy túlhajtott számítógép. Még akkor sem térek magamhoz, mikor Yuuen elkapja a csuklómat és futva húz magával. – Nem most van itt az ideje kiborulni, most menekülnünk kell, mielőtt megjön az erősítés! – Mondja, de az is lehet, hogy kiabálja. Tompán csengenek a szavai a fülemben. Csupán gépiesen mozdulok utána. Amíg kiérünk a birtokról és hazaérünk, végig ilyen állapotban vagyok. Nem igazán fogok fel semmit. Persze, régen tudtam már, hogy fogok ölni is, hiszen ki lettem képezve rá. De eddig soha nem gondoltam ennyire bele a dologba, nem okozott traumát, hogy ezt fogom tenni. De most, reszketve ülök a konyhában, annak a tudatával, hogy meggyilkoltam valakit. Eltöröltem a létezését. És most egy idegen emberért potyognak a könnyeim, egy olyan emberért, aki meg akarta ölni a szívemnek legkedvesebb embert. Nem vagyok normális, de mégis sokkolt, hogy vér tapad a kezemhez. Érzem, ahogy apám karjai ölelnek, az ölében tart és ringat, mint egy pici gyereket, aki rémekkel álmodott és nyugtatóan duruzsol valamit a fülembe. Tényleg olyan vagyok, mint egy gyerek. Végül így alszom el. Azt hihetnénk, hogy egy ilyen esemény után rémekkel álmodom, pedig nem. Lebegek, körül vesz a csöndes, puha és nyugtató sötétség. Mindig jobban szerettem a sötétséget a túl világos, fényes helyeknél. Azt álmodom, hogy mikor ebben a sötétségben úszom, valaki simogatja a fejem, a hátam. Nagy keze van, amiből melegség és biztonság érzése árad.

Mikor felébredek és kinyitom a szemeimet, megállapíthatom, hogy a saját szobámban vagyok. Még nem ébredtem fel annyira, hogy eszembe jussanak az előző este történtek.
- Mmmhhhh, nehéz – motyogom álmoskásan, miközben megfordulok. De tényleg valami rám nehezedik, ettől a felismeréstől felülök és rögtön fel is ébredek. Egy férfikar öleli a derekamat. Végigvezetem a tekintetem a kar mentén, és amit látok, hogy – horribile dictu! – apám fekszik mellettem. Na persze a takarómon kívül és természetesen teljesen felöltözve. Rajtam még mindig azok a göncök vannak, amiben elmentem. Apám megmocorog mellettem, de nyugodtan alszik tovább. Vajon meddig lehetett ébren mellettem, hogy őrizze az álmaimat? Lassan eszembe jutnak az este történtek. Újra könnyek gyűlnek a szememben. Felhúzott térdeimet ölelem és rájuk hajtom a fejem. A könnyek lassan folynak végig az arcomon, le az államig, hogy onnan vethessék le magukat a halálba. Lelkemben sötét démonok fekete porfellegei dúlnak. Óvatosan kibújok apám mellől és megcélzom a fürdőszobát. A ruháimat csak ledobálom a földre és beállok a forrón zuhogó vízsugár alá. Áztatom magam, szinte cselekvésképtelenül. A hátam a hideg csempének vetem, lecsúszok a zuhanyfülke aljába. Ültömben összegömbölyödve itatom az egereket, míg a víz, mint az eső záporozik a fejemre. Fázom, belülről ráz a hideg és a megállíthatatlan könnyek. Nem tudom meddig ülök így. Egy idő után zombimód kelek fel, hogy elzárjam a vizet, megtörölközzem és kilépjek a fürdőből. Apám még mindig alszik, így ezzel nem kell törődnöm. Az első kényelmes cuccot, ami a kezem ügyébe kerül, magamra veszem és lelépek a szobámból. Ahogy kiérek és becsukom az ajtót, felsóhajtok. Elölről kezdődik a kezem remegése. Kimegyek a kertbe. Szerencsém van, mert nem futok össze egy szolgálóval sem, lehet szabadságot kaptak, bár ez a gondolat nem foglalkoztat. Meztelen talpam alatt érzem a füvet, a földet. Lépteim meggyorsítom, a végén már futva közelítek kedvenc fámhoz. Lehet most elmebetegnek nézni, de átölelem a fát, törzsének döntöm a homlokom. Szabadon eresztem a könnyeimet újra, kisírom magamból a még mindig bennem bujkáló sokkot. Nem tudom pontosan mennyi ideig ácsoroghatok így, egy fát ölelve, kisírva neki magamból a fájdalmat. A fa pedig, mintha kiszívná belőlem a fájdalmat lenyugtat. Mikor elapadnak a könnyeim, leülök a fa tövébe és nekidőlök. Meredek a semmibe, háttal a háznak. Belül kiüresedtem, szinte kong és visszhangot ver bennem. Sokáig ülök így és egy bizonyos idő elteltével azt is érzem, hogy ott áll a kertre néző üvegajtónál és engem figyel. Nem jön ide hozzám, meghagy magányomban, most nem szorulok nyugtatásra, vigasztalni pedig nem tud.

A következő jó pár napban sincs ez másként. Velem tölti az éjszakákat, őrizve az álmaim, amíg én sűrű csöndbe burkolózom. Senkihez nem szólok, az edzéseken mégis minden alkalommal részt veszek, mert addig elűzhetem magamtól a gondolataimat és a kísérteteket.

La Prima Volta
2. capitolo

Incubo
Sötétség ölel körül, fény csak annyi jut a magas koszlott és romos épületek közé, hogy éppen csak sejlenek az árnyak, a formák. Körülöttem kosz, mocsok és olyan mély csönd, ami már ordító zajként bántja a fülem. Lassan teszem egyik lábam a másik után, bakancsom halkan koppan a szennyes köveken. Szememet meresztgetem, ahogy egyre beljebb haladok a kísérteties sikátorban. Fogalmam sincs hol vagyok, vagy hogy miért vagyok itt. Talán keresek valamit? Sikolyt hallok, mely az agyam legmélyére mar, fizikai fájdalmat okozva, mint amikor egy idióta végigkarmolja a táblát. A hang hosszan rohangászik a szűk falak között, felállítja a szőrt a hátamon… de hiszen ez az én hangom. Rohanok, bele a vak világba, nem tudom mikor kezdtem el menekülni. Mert menekülök, de mi elől? Fogalmam sincs, csupán a vég nélküli rettegést érzem, mely megremegteti a belsőm. Kapkodva, viharosan légcserélek, sűrűn nyeldekelve a dohos és áporodott levegőt. Hátra sem nézek, csak szedem a lábam, tócsákba lépek, fejvesztve rohanok a sikátorok hosszú útvesztőjében. Megbotlom, mint valami hülye és esetlen női főhős egy gagyi horrorfilmben. Térdre esek a sárban, ujjaim, tenyerem alatt érzem a fűszálakat, beléjük kapaszkodom, majd egy fatörzsbe és felállok. Még mindig üldöz és én rettegek tőle. Szörnyarcú fákat kerülgetek, lépten-nyomon felbukva a gyökereikben, meg-megcsúszva a nedves fűcsomókon. Sűrű, szinte teljesen zárt lombkoronák között ásít be a Hold kevéske fénye a csillagtalan égbolton. Mikor kerültem a rémmesék erdejébe? Nem tudom, de nem szabad megállnom, mert… mert akkor mi lesz? Zihálva mondok álljt a lábaimnak. Űzött vadként nézek körbe és fülelek. Édes, fémes illat kúszik az orromba, körülvesz az illatfelhő. Vérmocskos kezeim a nadrágomba törlöm… HE?! Vérmocskos?! Meredek az alvadó vértől ragacsos kezeimre. Mi a fasz történik itt? Lépnék előre, hirtelen megint futhatnékom támadt, de nem tudok, még hanyatt is vágódom. Nem fáj, nem ütöm meg magam, valami puha és nedves fogta fel az esésem. Erősödik az illat, vagy inkább lehetne már szagnak venni azt, ami körülvesz. Mozdulni sem bírok, börtönöm magába zár, erősen tart. Az irtózattól üvölteni tudnék, ahogy a sötétvörös, alvadófélben lévő kocsonya úgy szív magába, mint a folyóhomok. Szabadulni próbálok, a vérmedencéből, de csak egyre jobban belegabalyodom, mint valami indába. Menten meghalok az undortól, ahogy egyre mélyebbre kerülök benne, már csak az arcom látszik ki, de már az sem sokáig. Megfojt ez a förtelem, csak lennék már túl rajta. Mikor azt hiszem már nincs tovább, elfogy a levegő és a bomló vér betemet, elkezdek zuhanni. Várom a csattanást, hogy nyakamat szegjem, de megint puhára esek. Kinyitom a szemeim, egy félhomályos szobában vagyok egy hatalmas ágyon. A szoba elég barátságosnak tűnik. Hangokat hallok, ismerősek. Röhögő férfihangok, közelednek. De miért ennyire ismerős? Nem kell sokáig várnom a válaszra, megjelenik egy undorító vénember egy szál yukatában. Egy kb 170 magas férfi, 60 és a halál között. Egykor fekete haja több helyütt őszül, fakul. Tenyérnyi magas ráncos homlok, kissé bozontos szemöldök, a vágott szemekben sötét, kavicsszerű szemek. A tekintetétől borsódzik a hátam. Tojásdad fejforma, keskeny arc, penge száj, mely torz vigyorra húzódik. Igen, ez az a szikkadt, gusztustalan vénember, akivel 14 éves koromban találkoztam. De mit keres ez itt?! És éééén, mit keresek itt?! Soha nem féltem ettől az irritáló vénembertől, most valamiért mégis. Mindig rám akarta tenni a kezét, azt a gusztustalan kezét, amitől olyan érzése támad az embernek, mintha csigák nyalogatnák a bőrét. De sohasem sikerült neki. Most pedig itt van, vigyora szinte körbeéri a fejét, és olyan tekintettel néz rám, mint egy kiéheztetett vérszomjas dög, aki előtt most feltárult a svédasztal. Ösztönöm megszólal bennem, és ordít, ösztönözz a menekülésre, ellenállásra, védekezésre. Mindhiába. Azon kapom magam, hogy kezem-lábam lekötve, mozdulni sem bírok. Felfal, uralma alá hajt a rettegés, az iszonyat, mert hozzám ér és úgy érzem sötét, ragacsos nyálka marad utána a bőrömön. Őrült röhögés közepette megerőszakol. Áthat a belőle áradó fekete. szurokszerű aura, forró könnyeim mossák arcomat, agyamba karmol az iszonyat, sikítani szeretnék. Tudatomon is úrrá lesz a feketeség, mikor kinyitom a szememet, egy szürke alapon szürke árny hajol fölém, alig látom a ködtől, ami a szemem takarja. Áttetszően sejlik, golyó ütötte vérző seb figyel a fejéről, sápadtságával nem lehet versenyre kelni. Gonoszul vigyorog, de az is lehet, hogy inkább vicsorog rám. ~Megöltél~ Hallom a fejemben a szót, újra, újra és újra. Röhög, átkozódik. Felsikítok.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! – ülök föl az ágyban, mintha rugó mozdítana. Vörös-fekete tincseim nedvesen és ziláltan hullanak az arcomba, egész testemben reszketek, úszom az izzadtságban, egy apró száraz bőrfelület, annyi nincs rajtam. Patakokban folynak a könnyeim.
Ajtók csapódása, dobogás hallatszik. Kivágódik az ajtóm, de Ő nem áll meg ott, fel sem fogom és már itt van és a karjaiban tartva ringat és csitítgat. Megőrültem volna? Ha még nem, akkor bizonyára hamarosan. Kétségbeesetten és görcsösen markolom a fehér pólóját, amit biztosan sebtében kapott magára, érzem rajta az öblítő illatát. Tengermély nyugtató hangján duruzsol a fülembe. Teljesen eláztatom a pólóját, miközben szinte elszívom tőle, a belőle áradó pozitív energiát, melegséget, mert vacogok, fázlal a belém ivódott rémület. Védelmező karjai biztonságában elcsitulok, lassan álomba ringat.

A nap meleg sugarai simogatják arcomat, madarak csicsergését hozza be a nyitott ablakon belopódzó langy szellő. Yuuen biztonságot adó karjai ölelésében fekszem, lassan nyitogatom szemeimet az engem körülvevő békés világra. Már egy hónap is eltelt, mióta megöltem azt az embert apám védelmének érdekében, de még mindig rémálmok gyötörnek. Soha nem voltam ilyen, nem volt szokásom sírni, kiborulni, nem rémisztgettek lidércek éjjelenként. Ez alatt az eltelt egy hónap alatt csupán egyszer vitt magával újabb küldetésre. Csak egyszer, de én csúfosan elbuktam a próbán. Emlékszem, sűrű szemekben esett az eső és mi megint verekedésbe keveredtünk. Én pedig majdnem megölettem magam, mert nem volt bátorságom elvenni valaki más életét, hogy megóvjam a sajátomat. Ha a saját megbízásom lett volna, és egyedül megyek, már biztosan halott lennék. Apám azóta nem hívott magával több munkára, mert így mind a kettőnkre veszélyes lennék.
Azon alkalommal az volt a feladatunk, hogy meglepjünk és megtanítsunk valakit, hogy nem szép dolog lelépni más pénzével és ezzel az akcióval egyúttal vissza is szerezzük a pénzét. Tipikusan tavaszi, viharos éjszaka volt. Belopóztunk a célszemély hálószobájába, de már vártak minket. A célpontunk nem tartózkodott a helyszínen, helyette találtunk egy tucat mogorva izomagyú spórát. Alig léptünk be a szobába, ránk vetették magukat. Nem mondhatnám, hogy túl sok esélyünk volt a jól képzett bércsahosok ellen. Rögtön szétválasztottak minket, hogy ne tudjunk összedolgozni. Valószínűleg azt a feladatot kaphatták, hogy jól dolgozzanak meg minket, mielőtt utunkra engednek és az sem baj, ha ezt követően csak az egyikünk tud elvánszorogni utóbb onnan, különben már az elején lepuffanthattak volna, mint egy veszett kutyát. Egyedül annyi előnyöm volt támadóimmal szemben, hogy kisebb vagyok, ennél fogva fürgébb is. Ám így sem sikerült túl sok ütést-rúgást elkerülnöm. Ezen a ponton már nőileg harcoltam, elvégre szerelemben és háborúban, mindent szabad. Az amőbák nagy részével még így is Yuuen bánt el, mert egy nőt nem tartottak túl sokra. Két ellenfelemet csúnyán megfosztottam a későbbi gyermekáldás lehetőségétől, majd az eszméletüktől is. Alattomos megmozdulás volt tudom, nem volt mit tenni. Nekem jött a harmadik is, vele elkezdtünk cukaharázni, a negyedik pedig egyelőre csak figyelt. Amennyire a kis hely engedte, elhajolgattam az ütései elől, visszatámadni nem hagyott időt. Egy pillanatra félrenéztem, hogy lássam Yuuen hogy áll, ez elég is volt arra, hogy bepusziljak egy hatalmas állast. Bánatomban vért köptem. A lendület elsegített az ágyig, hogy boldogabbá tegyen a tény, már a bordáim is sajogtak. Annyi lélekjelenlét még szorult belém, hogy térdhajlaton rúgjam, majd ugyanezen lendülettel visszaadjam a kölcsönt az államért, bár én inkább a halántékát találtam el. Úgy gondoltam rá férne egy kis pihenés, el is dőlt, mint egy zsák krumpli. Ekkor lettem figyelmes az ismerős kattanásra: itt ki lett biztosítva egy stukker. A nagyobbik baj az volt, hogy a cső egyenesen engem szemelt ki magának. Farkasszemet néztem vele, mert a hang hallatán azonnal lefoglaltam a kidőlt hapsi csúzliját és célra tartottam. A negyedik egyforma fogta rám a pisztolyt, közben elégedett vigyor terpeszkedett el a fején. Nyugodtan is lehetett elégedett: remegett a kezem, lelki szemeim elé beúszott a múltkori lelőtt pasi képe. Yuuen volt az, aki ellökött, mielőtt én is megkóstoltam volna az ólmot és szemrebbenés gyorsan kiütötte meglepett fazont.
Visszaemlékezésem végeztével felülök és végignézek a nyugodtan alvó férfin. Így fekve nem lehetne megállapítani róla, de kb. 20 cm-rel magasabb nálam. Most nincs más rajta csak egy bokszeralsó és egy fehér póló, amit az éjszaka közepén hirtelen magára kapott. Nem egy túlzottan kigyúrt fajta, de még így is eléggé esztétikus látványt nyújt. Félhosszú sör szőke tincsek keretezik hosszúkás arcát. Ez érdekes kontrasztot alkot barnulásra hajlamos bőrével. Soha nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy egyetlen alkalommal sem hozott haza nőt. Megrezzennek halovány szőke szempillái, majd rám emeli mandulavágású – most éppen – palackzöld színű szemeit. Mikor annakidején elhozott attól a rusnya vénembertől, szinte a feketéig sötétültek ezek a szemek. De most gyengéden néz rám, mosolyog.
- Ohayou – mondja halkan.
- Ohayou – válaszolok a mosolyára. Le akarok számolni a rémálmaimmal. – Szeretnék egy új tetoválást. Elkísérnél? – először felvont szemöldökkel néz rám, de látja, hogy komolyan gondolom.
- Legyen. Most rögtön? – kérdi, mikor beleegyezése hallatán azonnal kikelek az ágyból, hogy közelebb kapcsolatba kerülhessek a fürdőszobámmal. Még visszanézek a fürdőajtóból és csak bólintok. Magamra zárom az ajtót, és a szennyesbe hajigálom a hálóruhám. Már viszket a bőröm az éjjeli izzadtság-fürdő miatt. Miután alaposan lefürödtem, köntösben és felfrissülten lépek ki a szobába. Apám már nincs itt, ő is készülődhet. A jó időre való tekintettel egy laza anyagú fekete térdnadrágba bújok és egy olyan khaki színű felsőbe, amely a bal lapockám és hátam jó részét szabadon hagyja. Sarut veszek a lábamra, derekamon övtáska és a reggeli első cigarettámat szívva indulok a konyhába, ahol meg is lelem apámat. Reggelizik, mert úgy fel sem kelhet a Nap, ha ő 10 perccel felkelés után nem tehet valamit a hasába. Két harapással eltűnteti a reggelije maradékát, majd kiindul velem a nyomában a kocsihoz. Amint behuppanok az ülésre, mondom a címet. Odasöprünk.

A tetováló szalon kívülről elég lerobbantnak látszik, de belépve egy teljesen úgy érzi magát az ember, mintha egy új dimenzióba lépne. A fehér falak telve vannak a kiaggatott képekkel, fotókkal. A kisebb előtérben egy tipikusan japán, teletetovált, mosolygós lány fogad bennünket. Előadom neki a kívánságom.
- Sziasztok, miben segíthetek?
- Yoroshikune, a bal lapockámra szeretnék egy tenyérnyi méretű – felmutatom Yuuen kezét, mert jócskán méretesebb tenyérrel rendelkezik nálam – könnyező sárkányt, színeset.
- Rendben, elkészítem a vázlatot. Megvárjátok? – csak bólintok, majd leülök Yuuennel a felkínált helyekre. A lány hamar elkészül a képpel, felmutatja.
- Megfelel?
- Tökéletes. – Gyönyörködöm a rajzban, mert valóban tökéletes, mintha a művész tudná, hogy mit jelképez. A lány átvezet minket a nagyobb helyiségbe, amely egybenyílik az előtérrel. A lapockámra helyezi a mintát, tükröt is kapok, hogy ellenőrizhessem ott van-e, ahol én szeretném. Ebben sincs hiba. Leülök a székbe, és ő nyomban hozzá is kezd a műveletnek. Nyugodtan tűröm, ahogy a berregő tű karcolja a bőrömet. Már égető fájdalmat érzek, de nem vagyok kislány, nem fogok nyafogni, volt már ami jobban fájt. Ez a kép állít emléket a férfinak, akit megöltem, és azoknak is, akiket majdan még meg fogok. Már ez a gondolat is arra sarkall, hogy egy árva jajszó nélkül üljem végig a lány munkálkodását. Jó időt eltöltünk nála, mire elkészül, de én egyszerre szeretném az egészet, nem részletekben. A tükörben ismételten megtekinthetem az immár teljesen kész művet.
- Csodálatos, köszönöm szépen. – mosolygok művészemre. A kép teljesen átadja azt, amire született. Tehetséges ez a lány. Kifizetjük és távozunk.
- Megnyugodott a lelked? – néz rám Yuuen mosolyogva. Hát igen, ő eléggé ismer ahhoz, hogy tisztában legyen a sárkányom jelentésével anélkül, hogy csak egy szót is szóltam volna róla.
- Meg – mondok csak ennyit halkan, mosolyogva.

Aznap este végre nyugodtan aludtam az ágyamban és egyedül. Elkerültek a lidércek. Másnap újult erővel estem neki az edzésnek, bár a formámból nem volt lehetőségem kiesni, apám nem hagyta volna, de nem is akartam. Már akkor elkezdtem azzal nyaggatni, hogy vigyen magával a következő megbízásra. Nem akart engedni a kérésemnek, de addig jártam a nyakára, amíg végül pár nap múlva engedett az erőszaknak. Akkor még nem tudtam, hogy azon az éjjelen ismét téves információknak hála elnyomó túlerővel kerülünk szembe, és megtalálom az elhatározásomat. Az elhatározásomat, amely vörös lánggal ébred fel és életre hívja a Leláncolt Vihart.
Fine

1. capitolo
Találkozás


Az éj sötét leple borítja a környéket. Olaszország egy mindenen kívül eső területe ez, városhoz képest elég nyugis a környék. Csak én vagyok olyan, mint egy két lábon járó hangyaboly. A vérnyomásom az egekben, hangulatom pedig valahol a közeli erdő fáinak gyökerei alatt. Egyik lábam teszem a másik után, de vajon minek? Szemem sarkából látom a villanó neonfényeket, amik egyenesen egy pincehelyi szórakozda felől jönnek. Hogy mi?! Odakapom a tekintetem, és szembeütközöm a Styx-höz címzett … kocsma? alkoholda? a fenetudjami földbe süllyesztett cégérével. Megkapó név, rögtön érzem, hogy nekem ide be KELL mennem. Mit kell?! Mi az, hogy az ittlétem alatt még nem találtam rá és nem mentem be?! Tehát ennek is szerét ejtem. Belépek az ajtón és rögtön arcon is csap az üvöltő [Only admins are allowed to see this link]. A látvány… hogy is mondjam, megdöbbentő. Villogó fények a teljes sötétségben. A tökéletes bűnbarlang képe jelenik meg egy-egy pillanatra előttem. A szórakozó tömeg még csak egy dolog, közöttük sztriptíz lányok… még az is egy dolog. Az asztalokra kiterített fegyverek és drogok pedig egy másik. Már első pillantásra is megmondom, hogy itt minden van, ami illegális. Minden, ami a világom, a munkám világa. Nem is ez az, ami sokkol, hanem az, hogy egyszerű járókelőként betévedhettem egy ilyen helyre. Sehol egy kidobó… mi a fene? Körös-körül magamfajták szabadulnak meg az összegyűlt feszültségtől és fölös energiáktól. Az erotikus kisugárzás olyan mértékű, hogy menten levesz a lábamról, legalábbis úgy érzem. Egyedül annak köszönhetem, hogy nem menekülök ki máris zavaromban, mert elég régóta jövök-megyek már Európában, hozzászokhattam már az ilyesmihez. Na meg már Yuuen háta mögött is jártam én érdekes helyekre. Beljebb lépek, a pillanatnyi csendben hallom, ahogy hátam mögött kattan a zár… Bármiféle ijedelem nélkül nyúlok hátra, hogy ellenőrzést végezzek. Igen, ez az ajtó, számomra egyirányúnak bizonyult. Nevezhetném a helyzetet akár szívásnak is, főleg, mert nem bulihoz öltöztem. Egy vállrándítással teszem túl magam legégetőbb problémámon és kényelmesen, nézelődve vezetem le magam a lépcsőkön. Kezd elszállni belőlem az idegesség, ezzel szemben megkörnyékez a „ne törődj semmivel, lazulj el” hangulat. Mosoly kúszik az arcomra, a pulthoz lejtek. Tudomást sem veszek a rám szegeződő, idegeneknek és beavatatlanoknak fenntartott pillantásokról.
- Egy pohárnyi császárt, legyen szíves – teszem meg rendelésem, tökéletes olaszsággal. A pultos pár pillanatig néz rám, majd elém teszi a konyakot. Egy hajtásra kiürítem a poharat, kérek még egyet és leteszek egy bankót a poharam hűlt helyére. Megkapom az italom, ellépek a pult mellől. Idejét látom annak, hogy egy kicsit jobban is körülnézzek. Így jobban utánagondolva, nem is tűnök ki annyira az enteriőrből. Hosszú, fekete testhez simuló nadrág, és ujjatlan, szintén fekete felső a viseletem. Rágyújtok egy szál cigire. Az én füstöm már nem oszt, nem szoroz ezen a helyen. Lépkedek az egy emberként lüktetni látszó tömegben, amitől kivételesen nem kapok sikítófrászt és reflexes narkózist okozó hajlamot. A sűrű villanások közepette tűnik fel, a még ehhez a helyhez képest is homályba vesző hátsó sarok. Ezzel egyetemben megpillantok egy izomhegyet is, marcona ábrázattal, amint a táncoló tömegtől elváló mozdulatokkal felém halad. Nocsak, hát mégis van itt felvigyázó személyzet? Üvölt a zene, én pedig mégis hallom a csettintést, amit az általam VIP szekciónak titulált szekcióból kinyúló női kéz idézett elő. És nem csak én hallottam, mert a medve fazon is a hang irányába néz, ahol az imént látott női kéz, egy tőrrel mutatja, hogy: nem, én maradok. Az ipse leereszt és láthatatlanná válik. Nem is látom okát, hogy törődjem vele. Bezzeg az a női kéz. Az már sokkalta jobban felkelti az érdeklődésemet. Mert vajon ki ő és mi a fenét tudhat rólam, hogy így az oltalmába vett? Na nem mintha feltétlenül szükségem lenne rá egy egyszerű kidobóval szemben, de nem is ez a lényeg. Lehajtom a konyakot, poharam leteszem az első útba eső helyre, és megindulok a homály fedte sarok irányába. Csodával határos módon, gond mentesen jutok el, az általam kiszemelt asztal közelébe. Nincs szándékomban azonnal leülni, csupán megnézem a sötétségbe burkolózó alakot. Már amennyit látok belőle. Öltözetre nem sok különbség van kettőnk között, még magasságra és alkatra sem. Hosszú, sötét haja van, egy hófehér tinccsel megtoldva. Szemeit is csak azért látom, mert szinte világítanak fehér-kékségükben. Közelebb lépek az asztalhoz, ez már heves reakciót szül a környezetemben. A medve és számos vendég is elemelkedik a székétől. Védőárnyam megint megmozdul, de ezt sem viszi túlzásba. Csupán mutatóujját emeli el bőrfotelja háttámlájáról és int vele nemet. A vérebek pedig kushadnak. Ki a fene ez a nő?! Mekkora hatalma lehet, és miért véd engem? Egyre sűrűsödnek a kérdések és én egyre jobban szeretnék választ is kapni rájuk. Leülök az árnnyal szemben, az asztal túloldalán elhelyezkedő fotelba. Nézek rá, ő is rám, különösebb érdeklődés nélkül. Akkor ezt is csak magamról mondhatom el.
- Hello – mondom egyszerűen, reakció nulla – Úgy látom, te tudod, hogy én ki vagyok, nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy és miért élvezhetem a védelmedet… - bököm ki, ami bögyömet nyomja. Úgy tűnik, tiszteletlen lehettem, mert a környező asztaloktól gyilkos pillantások lövellnek felém. Ezek szerint nyugodtan következtethetek arra, hogy a nő, egy bizonyos marhanagyvalaki. E gondolattól nevethetnékem támad, már csak a múltam miatt is…
Visszaemlékezés:
Egyik alkalommal, - olyan 14 éves lehettem ekkor - mikor este elküldtek a boltba valamiért, egy vén szivarral találtam szembe magam. Bűzlött a cigitől és alkoholtól. Első látásra utáltam az alakot. Elkezdett nekem udvarolni, azt hittem eldobom a skalpomat. Mikor rájött, hogy ezzel nem ér célt, erőszakoskodni kezdett velem. Gusztustalan volt, azt hittem meghalok az undortól. Egyértelműnek tetszett, hogy itt az ideje tennem magamért valamit. Kegyetlenül tökön rúgtam a cukros bácsit. Csillagokat láthatott, mert összegörnyedt és sűrűn folytak a szájából a válogatott trágárságok. Én mit sem törődve az egésszel ott hagytam, mint aki jól végezte dolgát. El is felejtettem az esetet. Egy hét múlva azonban kiderült, hogy rossz embert találtam tökön rúgni, ugyanis megjelent a házunknál egy öltönyös rosszarcú tag a maffiától. Arról karattyolt valamit, hogy én, azaz én, megsértettem Mr. Marhanagyvalakit. Visszaemlékezés vége…
De eme idegen mégsem ezt az érzést kelti bennem. Kisugárzásának inkább amolyan… keresztapa érzete van, vagy hasonló, – mondom csak hasonló – mint drágalátos, köddé vált mesteremnek. A nő szó nélkül hagyja kommunikációs kísérletemet. Most vagy nem beszédes fajta, vagy csak nem óhajt velem bárminemű hangot megütni. Máris megtudhatom, ugyanis csörög a telefonja. Felveszi. A ricsaj ellenére is kiveszem, hogy a vonal túlsó végéről szóáradat csap le rá. Ebben a környezetben nem tudom kivenni a hangot, nem mintha eszembe jutna megpróbálkozni vele, hiszen honnan is ismerhetném. Pedig, ha tudnám… A nő nem szól egy szót sem, csak végighallgatja a magyarázót, majd bontja a vonalat. Oké, egy válasszal gazdagabb lettem, de ezzel a túlméretezett információval nem megyek valami sokra. Őrzőárnyam felkel, csettint és a kipakolt holmikra mutat. Az eredmény jó pár elsötétült arc, melyet egy kifakadás magyaráz meg.
- Bassza meg! Zsaruk! – rögtön megvilágosodom, de minek? – Pakoljatok! Rácsokat, villanyt, áramot le… - kezdődik meg a fejvesztett nyom eltűntetés. Az árny egy könnyed mozdulattal borítja vállára hosszú bőrkabátját és nyugodt léptekkel felsétál a lépcsőkön, ki a szabadba. Pillanatokkal marad le csupán mögötte egy fekete macska, melynek nyakörvén egy kék drágakő fityeg. szemeim tágra nyílnak, csaknem elnyílik a szám, és már-már mozdulna kezem, hogy rámutassak a fekete dögre, aki folyton a lábam alá/elé kerül. Hirtelen gyorsasággal jövök rá, hogy honnan is tud ennyit rólam ez a nő. Állnak össze a fejemben a kirakós darabjai. A fények kialszanak, teljes sötétség öleli körbe a helyiséget.


folyt.köv…. vagy fejezet vége, ahogy tetszik