Kateikyoushi Hitman Reborn Szerepjáték
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


Egy szerepjáték, mely felül múlja a képzeletet.
 
KezdőlapLegutóbbi képekRegisztrációBelépés

 

 Himekami Rikala

Go down 
SzerzőÜzenet
Himekami Rikala
Viharláng használó
Viharláng használó
Himekami Rikala


Hozzászólások száma : 70
Join date : 2012. Jul. 27.
Age : 35
Tartózkodási hely : Keress felfordulást... én ott leszek ;P

Karakterlap
Szint: 2. (D)
Fiamma Voltage:
Himekami Rikala Left_bar_bleue1550/1800Himekami Rikala Empty_bar_bleue  (1550/1800)
Vérdíj: 0$

Himekami Rikala Empty
TémanyitásTárgy: Himekami Rikala   Himekami Rikala I_icon_minitimeSzomb. Szept. 15, 2012 3:12 pm

I.rész:
In medias rest… helyett, bonyodalmas kezdetek

1.fejezet:
Meglepetés csomag


Egy 21 évvel ezelőtti, kora őszi est előn kezdődik a történetünk. Az akkor 13 éves Yuuen, éppen az egy hetes túlélő edzését töltötte az őt nevelő család erdejében lévő kis kunyhóban. Már csupán két éjszakát kellett eltöltenie ezen a helyen. Éppen a napi edzéséről tartott „haza” felé, már nagyon fáradt és talán egy kicsit nyűgös volt, mikor zajt hallott a fák közül. Ösztönei és a Mesterétől tanultak azt súgták neki, hogy nézzen utána a dolgoknak, mert ez a zaj nem állattól származott, emberek pedig nem lehetnének az erdőben. Halkan osont be a fák közé, - nem annyira halkan, mint ahogyan szeretett volna – és figyelt. Megérzése nem hazudott neki, ugyanis tényleg nem állat keltette a zajt, hanem egy hosszú, éjfekete hajú, több sebből vérző gyereklány.

A lány már nagyon régóta futott, csak az életösztöne tartotta talpon. Ez segítette elő azt is, hogy meghallotta a felé közeledő Yuuent. Elrejtőzött egy vastagabb fa mögött, lenyugtatta a légvételeit. Azt hitte, hogy azok közül valaki, akik üldözték. Óvatosan és nagyon lassan indult a zajforrás irányába, – némi kerülővel – fogyatkozó erejét megtámogatván egy vaskos faágat vett magához. Yuuen egy bokor takarásából nyújtogatta a nyakát, a szem elől tévesztett lány okán. A lány ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy a botot a magasba emelje és lesújtson. Tiszta találat volt. Yuuen tudatár egy röpke pillanatra ellepte a sötétség, meglepve észlelte a fájdalmat. Térdre rogyott. A Mestere által belé vert reflexeknek köszönhetően állt fel és egyszerre fordult meg. Itt köszöntötte a második meglepetés, a vele szemben álló, romos állapotban lévő lány részéről. Különös elszántságot és meglepettséget látott a tekintetében, nem mellesleg az ijedtség helyett. A fiú hamarabb vette fel a küzdőállást, minthogy észrevette volna. Kistányér méretű szemekkel meredt a karjaiba omló, patakokban vérző, „kissé” összetört testre. Nem volt sok ideje a csodálkozásra, mert újabb zajokat hallott abból az irányból, amerről a lány is jött. Ölbe kapta a könnyű, eszméletlen lányt és biztos fedezékbe húzódott vele. Nem kellett sokat várnia és kiabáló felnőtt férfihangokat hallott. A lányt keresték. ~ Barmok! Hangosabban nem megy? Hátha messzebbre fut ~ Meg akarták ölni. Ez már önmagában is furcsa volt. Jelen helyzete megengedte, hogy kimondatlan kérdéseket gyártson. Hallotta a nem messze elhaladó tankokat. Még jó 1,5-2 óráig rejtekében maradt azután is, hogy már messziről sem hallotta a rinocérosz csorda vonulását. Mikor már biztonságosnak érezte, felkelt, nyújtózkodott. Ennyi idő alatt eltöltött mozdulatlanságban eléggé elgémberedett. De legalább volt ideje annyit pihenni, hogy ne okozzon gondot a még mindig eszméletlen lány „haza” cipelése. Szerencséjére az idegenek erre nem keresték őket. A kunyhó meglétéről csak a családnak volt tudomása. Lábbal nyitott a házba és lerakta az ágyra. A fiú első dolga az volt, hogy ellenőrizte a lány sebeit, melyekből még mindig szivárgott a vér. Mindent előszedett, amivel elláthatta. Eszközöknek eléggé híján volt, de mindent felhasznált, amit tudott. A viskóban található anyagok jó részét felhasználta kötés gyanánt. ~Még szerencse, hogy a holnapi itt az utolsó napom. Nem tudom, hogy több időt kibírna e ~ Yuuen nem feküdt le aludni. Nem csak azért, mert nem volt hova, hanem őrizte és figyelt rá. Hogy nincs e láza, hogy nem kell e kicserélni a kötéseit. Végig virrasztotta az egész éjjelt és a másnapot is. Az este eljöttével viszont, végleg kimerült. Álomba ájult, az ágy lábánál. Pár órát tölt a sötét, álomtalan álom nyugalmában.
Mikor a lány ébredezni kezdett, mozdult volna. Ekkor számtalan helyen hasított belé a fájdalom. Erre kinyitotta a szemeit, pontosabban szólva csak az egyiket. Ha nem lett volna neki elég, hogy a sötétben egy idegen környezetet lát, még azzal is meg kellett birkóznia, hogy csupán egy szemmel. Automatikusan felült és a sebesült szeméhez nyúlt. Ujjai valamiféle anyagot tapintottak. Vagyis kötés volt, nem volt szüksége Nobel díjra ahhoz, hogy erre rájöjjön. ~Mi a …?! ~ Pattant ki az ágyból, mármint csak pattant volna, ha nem nyög és mozdul meg lábai alatt a talaj. Yuuen arra ébredt, hogy valami irtózatosan beleállt az oldalába. Pontosabb kifejezés lenne a felriadt, ennek okán fel is ugrott, melynek következményeképp, egy nagy puffanás volt hallható. Yuuen azt sem tudta hirtelen, hogy mi történt. Félkómás fejjel nézett körbe, és meglátta a mocorgó lányt. Csak ekkor kapcsolt. Ijedten lépett oda a sebesülthöz.
- Úristen, jól vagy? - kérdezte aggódva, mire a lány reflexből egy öklössel akarta viszonozni a gondoskodását, de Yuuen reflexei is működtek. Elkapta a kezét.
- Nyugi, nem akarlak bántani. Minden rendben? Jól vagy? - kérdezte nyugodtabban.
- Au – hangzott az egyszerű és tömör válasz.
- Ez nem lep meg. Elég rendesen elbántak veled... - halványan mosolyogva. - Ne ijedj meg. - kérte nemes egyszerűséggel és feljebb kezdte húzni rajta a szakadt ruhát, hogy ellenőrizze a kötéseket. Ekkor kiderült, hogy nem csak Yuuen tud kistányér méretű szemekkel nézni. A lány automatikusan kapott a ruha után és húzta vissza, ha fájt, ha nem. A srác visszanézett a még mindig kerekedő tekintetbe és türelmesen elmosolyodott.
- Ne aggódj, csak a kötéseidet szerettem volna megnézni – mondta halkan. De láthatóan eredménytelenül, mert a kis semmiből idecsöppent váratlan vendég hátracsusszant a kezei alól, egészen fel, az ágy sarkába. Felhúzta a lábait – már amennyire ebben az állapotban ment neki - és komoly tekintettel nézett a fiúra, aki erre megadóan felemelte a kezeit.
- Oké, akkor nem. - majd leengedte a kezeit, és leült az ágy túlsó végébe. Kommunikációt próbált kezdeményezni. - Amúgy... megtudhatnám esetleg a nevedet? - nézett rá kérdően. Reakció nulla. - Oké, közelítsük meg másképp. … Szia, én Yuuen vagyok. Te ki vagy? - erre sem jött válasz. - Hát rendben, nem erőszak. De azt nem árt tudnod, hogy én holnap elmegyek innen és neked is el kell. Ha akarod, elkísérlek a legközelebbi kórházig, ahol rendesen ellátják a sebeid... most viszont, ha nem bánnád, én aludnék, mert egy teljes napot virrasztottam melletted. - ezekre a dolgokra, már nem is várt választ. Érezte, hogy felesleges. Csak egyszerűen elfeküdt az ágy végében, többé-kevésbé kényelmesen és perceken belül már el is nyomta az álom.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy a lány mocorogni kezdjen. Elvégre másfél napot töltött álomittas mozdulatlanságban, a szervezete ellentétben továbbra is működött. ~ pisilni kell, pisilni kell, pisilni kell! ~ majd lemászott az ágyról. ~ Au, ez fáj! Nagyon fáj! Pisilni kell! ~ Nagy nehezen végre megtalálta a megfelelő helységet és elvégezte dolgát. Eközben gondolatai elkalandoztak. ~ Fáj a fejem... ~ a fejéhez nyúlt ~ De miért fáj? Most jut eszembe az a fiú azt mondta, hogy jól elintéztek... de kik? És miért? És mikor? És ha már itt tartunk, miért nem jut eszembe semmi?... ~ gondolatait félbeszakította gyomra hangos kordulása. A pillanatnyi probléma el is feledtette vele a mélyre szántóbbakat. Visszament a szobányi főhelységbe, és sűrű csörömpölések közepette kiszolgálta magát. Yuuen csupán kómásan nyitotta résnyire a hangzavarra a szemeit. Elmosolyodott, majd élvezettel nyúlt el teljes hosszában az ágyon és visszazuhant az álmok földjére. Miután a lány megtömte a hasát, kisétált az épületből. Illetve csak kisétált volna, de az ajtóban rögtön meg is állt, ahogy elé tárult a rengeteg erdő. ~ Öhm... izé... ~ ezzel visszafordult a házba. Mivel fogalma sem volt arról, hogy merre is van, kénytelen volt a fiúra hagyatkozni, habár nem szívesen. Óvatosan odaosont az ágyhoz és finoman megbökte a fiút. Nem történt semmi. Megismételte a műveletet, melynek végeredménye ugyanaz lett. Ekkor felmászott az ágy végébe és összekucorodva lefeküdt Yuuen lábánál. Az éj további része nyugalomban telt. Yuuen arra ébredt, hogy az ablakon beszökő napfény, pont az arcár érte. Mindenről megfeledkezve, még csukott szemmel állt neki nyújtózkodni, mikor is valami szokatlant érzékelt a lábainál. Ez az észrevétel arra késztette, hogy felüljön az ágyban és immáron a vakulás veszélye nélkül nézett a szokatlanságra. Csak ült, és nézte. Végül elmosolyodott, vigyázva kicsusszant az alvó lány mellől, betakarta és elkezdte a lehető leghalkabban összeszedni a holmijait, amit magával hozott erre a kis „kiruccanásra”. Miután mindennel végzett, halkan odament a kis álomszuszékhoz, hogy gyengéden felkeltse. Pechjére pont egy olyan ponthoz nyúlt, ami a másikból rúgásra való reflexet kapcsolt be, ennek okán Yuuen, közelebbi ismeretségbe került a fa padlóval. Nyekkenve terült el. Az ébresztgetett,ezen események következménye képpen hirtelen felült és tágra nyílt szemekkel nézett le a földön fekvő, hasát ölelő fiúra.
- … bocsi... - hangzott zavartan és kissé elvékonyuló hangon a lány szájából az első értelmes szó. A srác felnézett rá a földről, halvány mosolyt erőltetett magára, és kissé nehézkes hanghordozásban tette meg válaszát.
- Se-semmi baj... megvagyok... - erre a lány, szépen lassan visszadőlt az ágyba. A takarót magára húzta, mely alól nem látszott más, mint az áthatóan kék, bűnbánó tekintet. Yuuen pár másodpercig még elheverészett a földön a gyomorszáját ért rúgás miatt, majd lábra kecmergett és fölé hajolt.
- Ne aggódj, tényleg nincsen semmi baj... nézd – emelkedett meg kicsit a hangsúlya és mutatott a hasára – egyben vagyok. - mosolyodott most már el őszintén - De most már indulnunk kéne... gyere, elkísérlek a kórházig – mondta kedvesen.
Erre már a lány megnyugodott, és elkezdett felkászálódni, eközben Yuuen magához vette a cók-mókját. Kisétált a házikóból, megvárta, míg útitársa követi, majd bezárta a viskó ajtaját és célirányosan elindult, folyamatosan figyelve arra, hogy ne veszítse el a lányt. Eme békés sétálgatás közepette jutottak el agyáig a késleltetett információk. E felismerés villámként érte, hirtelen meg is állt. ~ Megszólalt! ~ Lassan a másik felé fordította a tekintetét.
- Tee~... most, hogy már hozzám szóltál... nem árulnád el a neved?
A kérdést meghallván, ő is megállt, felnézett a kérdő, zöld szemekbe, majd pár hosszú másodperc után lehajtotta a fejét és tovább sétált. Yuuen érdeklődve nézett utána, végül vett egy nagyobb levegőt és vállat vonva indult utána. Az útjuk, végig az erdőben nyugalmasan telt, Yuuen nem tett több kísérletet a beszélgetésre. Nem haladtak túl gyorsan a sebesült miatt, de így legalább volt alkalmuk nézelődni és őszintén szólva volt is mit. A hosszú sétájuk vége felé, mikor mér majdnem kiértek az erdőből, az önkéntes szájzárat kapott leányzó hirtelen megállt. A srác pár lépéssel tovább haladt, mire ezt észrevette, mert el volt merülve a gondolataiban. Visszanézett rá, figyelte az arcát, a szemeit, amiből egyértelműen látszott, hogy hall valamit. Yuuent rossz érzés kerítette hatalmába, úgy tippelte, hogy a tegnap előtti tankok azok. A gondolatok hirtelen egymásutánban futottak végig az agyán. ~ Már olyan közel vagyunk... de a város még mindig túl messze van... és amilyen állapotban van, nem bírná a kórházig erőltetett menetben... ami azt illeti a kastélyig sem... azt hiszem, nincs más választásom... ~ Gyorsan cselekedett. A kővé dermedt lány elé lépett és felé nyújtotta a holmiját.
- Fogd meg, kérlek és mássz a hátamra... sietnünk kéne, mert ha utolérnek, azt nem fogjuk túlélni – közben már fordult is és guggolt le, hogy a hátára vegye a lányt, aki két-három másodpercig néz rá, majd beletörődve a dologba, átkarolta a fiú nyakát. Yuuen azonnal a térdei alá nyúlt és felvette. Késlekedés nélkül felvett egy olyan tempót, amivel elég gyorsan tudnak haladni anélkül, hogy eleshetnének. Yuuen igyekezett úgy mozogni, hogy ezzel ne okozzon fájdalmat élő hátizsákjának. Szerencséjük volt. A fiú számolt azzal, hogy a lányt kereső férfiak úgy jönnek, mint egy csorda megvadult elefánt, „szokásukhoz híven” hangosan kiabálva, - lehet nyúlnak nézték és terelni akarták, csak nem jött be – akkor a saját zajuktól még véletlenül sem fogják azt a keveset meghallani, amit ő kelt. Szedte a lábát, karjait biztosan tartotta. Ez a formáció, még erőnléti edzésként is megállta volna a helyét. Egészen hamar elérték a kastélyt. A fiú gondolkodás nélkül az egyik hátsó bejárathoz ment, ahol már lerakta terhét. Kissé kapkodta a levegőt. A lány megvárta, amíg levegőhöz jut, majd visszaadta neki a motyóját.
- Gyere. Maradj mindig mellettem, akkor nem lesz baj. - szólt. Ezzel elindult a nagy edzőterem felé, ahol Mesterét sejtette. Nem is tévedett. Némi kacskaringózás után meg is állhattak a tágas terem ajtajában.
- Shisho! - szólt oda a magas, sötét hosszú hajú férfinak a kölyök. A férfi megfordult. Kezdeti mosolya rögtön le is hervadt az arcáról, amint meglátta az idegen gyermeket. Yuuen edzésével kapcsolatos kérdéseit elnapolta.
- Ki ez a lány? - kérdezte vészjósló hangon.
- Őt az erdőben, sebesülten találtam – mondta egyszerűen Yuuen. A Mester erre felvonta a fél szemöldökét.
- Hallgatlak. - mondta nyugodtnak szánt hangon, de a fiú tudta, hogy ilyen egyszerűen nem ússza meg. Elkezdett mesélni, időnként ezt-azt kihagyva a történetből, amit persze a férfi rögtön észrevett. Nem maradhatott előtte titok semmi. Szó szót követett, egy enyhébb vita alakult ki mester és tanítvány között. A vita fő tárgyát azonban egy cseppet sem érdekelte ez az egész. Felfedezte a közelben álló asztalt, amin többféle fegyver is kapott helyett. Odasétált és zavartalanul elkezdett nézelődni. Már első nekifutásra a tőrök tetszettek meg neki. Először csak nézegette őket, majd a kezébe is vette az egyiket, - ösztönösen helyes módon – tudomást sem véve a háta mögött zajló szócsatáról. ~ Csillog... ~ gondolta elvarázsoltan és gyönyörködött a fegyverben. Yuuen ebben a pillanatban éppen hevesen magyarázott Mesterének, aki viszont a feje fölött átnézve, észrevette a lány ténykedését. A sokat látott szemek azonnal észrevették a helyes tartást, még mielőtt hang jött volna ki, már szóra nyitott száján. Egyetlen intéssel elnémította a magyarázat közepén lévő fiút, majd a tőr nézegetésében elmerült lány mögé lépett, aki ebben a szent minutumban kiugrott oldalra. Kezében még mindig ott volt a fegyver és küzdőállásba helyezkedett... volna, ha sérülései nem hátráltatták volna. De utóbbiak okán, összecsuklott. A Mester csak nyugodtan állt, elégedetten elmosolyodott és bólintott.
- Átmentél – majd visszanézett tanítványára – Túlbeszéltük. A lány marad. Most pedig vigyük el a dokihoz. - indult meg a lány felé, aki viszont, ha kúszva-mászva is, de hátrált előle. A Mester ezt elsőre nem vette észre. Nyúlt utána, hogy felkapja, de az apróság erre rúgással, csípéssel és harapással válaszolt. Mindent megtett, hogy távol tartsa magától az idegen férfit, aki meglepetten lépett hátrább tőle. Nem látott ijedtséget a szemében. A lány befeszült, egyik kezében még mindig a tőrt tartva. Támadásra. Illetve védekezésre készen. Tekintete olyan volt, mint az űzött vadé. Yuuen rögtön megindult a lány felé, még csak nem is gondolkodott rajta, hogy mit csinál, ösztönösen jött neki. Letérdelt elé, a szemébe nézett. Ugyancsak ösztönösen állt a hangja nyugtató funkcióba. A tőrt tartó kéz után nyúlt, gyengéden, de biztosan ráfogott a csuklójára.
- Nyugalom... nincs semmi baj... senki sem fog bántani – szinte duruzsolta nyugtatóan. A lány izmai lassan elernyedtek, tágra nyílt tekintettel nézett most már Yuuen szemeibe, kinek eközben fokozatosan lazult fogása a csuklóján. Ekkor a lány elhúzta a kezét, s ismételten elmélyült és simogatni kezdte csodálata tárgyát. A Mester – az elképzelhetetlen események egyike – arcára kiült a mély döbbenet. De gyorsan kapcsolt és nem szólt semmit. Várta a végkifejletet. Yuuen végtelen nyugodtsággal hátat fordított a lánynak, a válla felett nézett vissza rá.
- Gyere, elviszlek oda, ahol rendesen ellátják a sebeidet – mosolygott. A lány felnézett rá. Csak tekintetében jelent meg az ellenkezés, hogy ő márpedig nem válik meg a fegyvertől. A srác arcán szélesebbre húzódott a mosoly.
- Hozhatod azt is – a Mester erre felvonta a fél szemöldökét, hiszen nem vett észre semmilyen gesztust, pedig figyelt, nagyon is. Yuuen mégis tudta, hogy mire gondolt a védenc. A lány először körbenézett, majd szabad kezével átkarolta a fiú nyakát, aki ekkor benyúlt a térdhajlataihoz, majd lassan felállt vele. - Mehetünk – nézett most Mesterére, akinek megemelt szemöldöke most magasabbra emelkedett. Csupán gondolatban kommentálta a történéseket. Kiindult a teremből és egyenesen az orvosi felé vette az irányt, ifjú tanítványával a nyomában. A lány közben ismételten elmélyült a csillogó tárgy nézegetésében. Megálltak az orvosi ajtaja előtt.
- Yuuen, várjatok kint egy kicsit – mondta a férfi nyugodt hangon, majd belépett az orvosiba. - Ne haragudj Linette! A segítségedre lenne szükségem. - tért rögtön a lényegre. A nő kilépett a belső kis szobájából. Magas, vékonyabb alkatú nőcske volt. Mosolyra húzódott a szája, mikor meglátta kedves barátját.
- Mondd, miben lehetek a segítségedre Karasu? Gondolom nem te szorulsz ellátásra....
- Nem, természetesen nem én. Yuuen hazahozott egy sérült kis vadmacskakölyköt...
- Vadmacskakölyköt??? - nézett vissza a férfira a doki felvont szemöldökkel.
- Pontosan. Szóval, még mielőtt beengedném őket, szeretném, hogy előkészíts némi nyugtatót, különben nem fogod tudni megvizsgálni... - mondta nyugodt hangon.
- Nyugtatót... kezdesz kíváncsivá tenni – ezzel visszafordult a kis belső szobába és magához vette a kellékeket. - Mennyire kicsi az a vadmacska?
- Olyan 10 év körül lehet és egész soványka.
- Mi a terved? - kérdezte, amíg felszívta a fecskendőbe a megbecsült mennyiséget.
- Nagyon egyszerű. Behívom őket, te pedig hátulról rögtön beadod neki, amint bejöttek. Máshogyan nem sikerülhet és így Yuuenben sem fogja elveszíteni a bizalmát. - Linette erre kérdően pillantott a férfira, aki csak leintette. - Majd meglátod. - A doktornő beállt az ajtó takarásába és várta, hogy Karasu behívja a gyerekeket. Nyílt az ajtó, Yuuen pedig belépett a szobába, a lánnyal a hátán. Alig értek be, Linette már cselekedett is. Egy szempillantás alatt beadta a lánynak a szert, aki erre megugrott Yuuen hátán. A fiú ugyan nem tudta mi történt, de amint érezte a lány mozdulatát, engedte. Elkerekedett szemekkel fordult meg.
- De hát... miért? – nézett értetlenül Mesterére és a doktornőre is. Azt teljes mértékben felfogta, hogy elég nehéz kezelni a jövevényt, de az eltartott neki egy ideig, míg az is leért neki, hogy enélkül a doki nem tudja ellátni. Rossz tulajdonsága volt, hogy ilyen hirtelen helyzetekben leblokkolt kissé. A lány a sérülések miatt újfent összecsuklott, de a tőr még mindig nála volt és ismételten védekezően tartotta. Mivel a szoba közepén pottyant le Yuuen hátáról, elkezdett a legközelebbi fal felé araszolni. Nagyon nem tetszett neki, hogy bárki a háta mögé kerülhet. Ez a kellemetlen meglepetés éppen elég volt neki. Yuuen már mozdult volna felé, de Karasu csak a vállára tette a kezét.
- Nyugodj meg és várj – mondta halk és határozott hangján. Yuuen felnézett a férfira, tanácstalan volt. Segíteni is akart, de közben parancsot is kapott. Annak nem mondhat ellent. Végül megadóan hajtotta le a fejét a nagyobb erőnek és nyugton maradt. A kicsi lány pedig a falhoz simulva. védekezésre készen nézte őket. Tekintete folyton ide-oda ugrált a három jelenlévő és az ajtók között. Izmai megfeszültek, fájtak is. Egyre álmosabb lett. Küzdött, hogy ne csukódjanak le a szemei, de végül mégis a gyógyszer győzött. Linette nyugodtan és egy szó nélkül nézte végig az egészet.
- Még mindig nem igazán tiszta nekem Yuuen szerepe ebben a dologban, de azt hiszem ez most nem is fontos. – nézett Karasura, majd az alélt kis testhez lépett és a karjaiba vette. Valóban elég könnyű volt a kislány. Nem tudta, hogy egy ilyen kicsike lányban hogyan lehetett ennyi kitartás és harci szellem. Mert annak kellett lennie, hiszen félelmet még véletlenül sem látott a szemében, sokkal inkább meglepettséget. – Rendben, akkor most kérlek titeket, hogy menjetek ki, amíg elintézem a dolgokat. Majd szólok, ha előrébb jutottam.
- Rendben, de én legyek az első, akinek szólsz – mondta komolyan a Mester. Linette emiatt felvont szemöldökkel nézett rá.
- Nem tetszel te nekem… De rendben van, amíg teljes felelősséget vállalsz. – közölte határozottan. Mester elmosolyodott és bólintott.
- Természetesen. – ezzel kilépett az orvosiból, maga előtt terelve Yuuent. Nem jutottak messzire. Az edzőterem felől, már többen is jöttek feléjük. Mivel Karasu és Yuuen nem voltak éppen halkak, ráadásul nem is az egyik kisebb edzőteremben történt, hanem a nagy közösben, mindenki mindent tisztán hallott és látott. Mutatós kis műsort alkottak a kastély lakói számára. Több mester is igyekezett feléjük, élükön viszont egy női mester haladt. Karasunak lett volna rá egy nagyobb összege, hogy nem lesz másként. Morgana tekintete szikrákat hányt. Karasu arra is tett volna egy szebb összeget, hogy mi fog következni. Éppen csak annyival mentek előrébb, hogy semmiképpen ne zavarják meg a dokit a munkájában. Karasu nem sietett elé a problémának, megvárta, míg az megy el hozzá. Yuuen csendesen és nyugodtan állva figyelte az eseményeket. Morgana alig ért oda hozzájuk, már neki is kezdett a rikácsolásnak.
- Normális vagy?! Behoztál egy idegen gyereket? Még egyet? – nézett le itt a nyugodt csöndben álló Yuuenre. A fiú látszólag fel sem vette, amit a nő mondott, már hozzászokott az efféle megnyilvánulásaihoz.
- SShhhh. Halkabban, ha kérhetlek Morgana. Felzavarod a kastély nyugalmát – mondta nyugodtan Shisho. Nem lehetett egykönnyen kibillenteni a nyugalmából. Ezt a nőt meg pláne szerette bosszantani közönyös megingathatatlan stílusával. Meglepő módon, célt ért vele. Most legalábbis.
- Most nem ez a lényeg! Nem gondolod, hogy az az idegen gyerek zavarja fel leginkább? Mégis mit gondoltál? Te is tisztában vagy vele, hogy rólunk senki sem tudhat! Amint belépett a kapun, meg kellett volna ölni! Te meg idehoztad az orvosiba! – kiabálta suttogva, magából kikelve – Ez is csak a te kis tanítványodnak köszönhető! Mindig is tudtam, hogy már őt sem szabadott volna beengedni ide! Csak a baj van vele, nem közölünk való! – szinte már zihált, annyira belelovallta magát hisztijébe. A bökkenő csak az volt, hogy ebben a dologban többen is egyet értettek vele, támogatták.
- Befejezted? – kérdezte nyugodtan Karasu. – Mélységes tévedésben élsz, de ezt tőled már megszokhattuk. Igazán rád vall, hogy egy ilyen helyzetet használsz arra, hogy ismételten kivetítsd utálatodat a tanítványomra. De eldönthetnéd, hogy most tulajdonképpen mi miatt is vagy ideges. – hangja olyan közönyös volt, hogy az már fájt. Mellette kifejezetten nevetségesnek tűnt a harsány nő.
- Pedig nagyon is világos, hogy mi itt a probléma! Az a gyerek odabent az orvosiban, az a probléma!
- Kushad, nyugszik, leül. Ezt majd az illetékes eldönti. – mondta határozottan. Morgananak céklaszínű lett a feje a méregtől. Utálta Karasut, és azt, ahogyan lekezelte. A Mester tisztában volt ezzel, ahogyan azzal is, hogy vélhetően tényleg lesznek problémák a helyzettel. Nagyon is jól tudta, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie a Vezért.
Morgana ismételten szóra készült nyitni a száját, de Karasu megelőzte.
- Végeztél? Szuper. Akkor, ha megbocsájtasz, most jelenteni valóm van szeretett Vezérünknek. – ezzel hátat fordított a nőnek és a mögötte állóknak, majd elindult a Vezér szobája felé. Yuuen egy darabig automatikusan követte, majd bevette magát a szobájába. Ezzel tulajdonképpen a jelentést is megúszta, a büntetéssel és a további edzéssel egyetemben.
Linette mindeközben szépen, nyugodtan ellátta a lányt. Újabb és újabb megdöbbenés érte. Nem tudta elképzelni, hogy mégis hogyan tudott eddig talpon maradni. Yuuenre büszke volt, mert egész jól megoldotta a kérdést. Ideiglenes kötéseknek tökéletesen megfeleltek, amiket felrakott és szépen kitisztította a sebeket. De még így is volt elég dolga a dokinak. Voltak olyan sebek, amiket varrni kellett. Jó időre magukra zárta az ajtót, hogy nyugalma legyen. A lány mélyen aludt a kezei alatt. ~ Vajon miért bántak el ilyen csúnyán szegénykével? ~
Karasu megállt a cseresznyefa ajtó előtt és kopogott. Úgy hitte, hogy lélekben teljesen felkészült erre a beszélgetésre.
- Gyere be! – hangzott fel bentről egy női hang. Karasu belépett az ajtón és rámosolygott a szobában ülő nőre. – Áh, Karasu. Mi járatban? – köszöntötte a Vezér.
- Yoroshiku, kedves Vezérem – A nő, ezeknek a szavaknak a hallatán elkomorodott.
- Ha így hívsz, akkor vaj van a füled mögött. Foglalj helyet, és add elő, amit szeretnél – mondta szigorúbbik hangnemében a nő. Karasu felsóhajtott és leült vele szemben.
- Teljesen igazad van. Nem ok nélkül jöttem. – kezdett bele a mondandójába. A nő hátradőlt a székében, karba fonta kezeit és várta a mesét.
- Ki vele, mi a probléma?
Karasu újra felsóhajtott és részletesen elmesélt a Vezérnek mindent. Mindent, amit Yuuentől hallott és mindet, ami itt a kastélyban történt. A nő néma csöndben, figyelmesen hallgatta végig. A történet folyamán, egyre komorabbá vált. Habár nem szólt közbe, Karasu minden meggyőző erejét latba vetette a cél érdekében. A siker kétséges volt.
- Megértem, hogy látsz benne fantáziát, - szólalt meg végül, mikor Karasu befejezte – de(!) te is tudod, hogy az emlékek milyen veszélyesek. A mi családunk létezése mindezidáig titokban tudott maradni és ennek így is kell maradnia. Mégis választási lehetőséget kínálok neked. Vagy visszaviszed a lányt a városba, amint felébred, vagy van egy hónapod rá, hogy bebizonyítsd, közénk való. De figyelmeztetlek! Ha bármikor is haza akar szökni, vagy ki akarja vinni a hírünket, ne adj isten már ott tartunk, hogy a titkunkat, akkor nem maradhat életben. Erről magam gondoskodom. Ez a lány más, mint Yuuen. Ő túl koros. – nézett szigorúan a férfira. Karasu fejet hajtott az akarata előtt. Vitának itt nem volt helye, ezt ő is pontosan tudta.
- Értettem – felelte, majd felkelt a helyéről, majd távozott. Visszament a szobájába és leült az ágy szélére. Könyökeit a térdeire támasztotta, állát összekulcsolt ujjaira. Gondterhelt volt. Számtalan dolog járta meg a fejét a dologgal kapcsolatban. Nem volt könnyű a döntés számára. Kénytelen volt beismerni, hogy a Vezérnek igaza van. De ez a tény nem boldogította. Kattogtak a fejében a fogaskerekek. Nem tudta, hogy mennyi ideig gondolkozhatott. Gondolatait a telefon csörgése szakította félbe. Kinézett az ablakon és ekkor vette észre, hogy már jócskán a délutánban járnak.
- Felébredt – hallotta a vonal túlsó végéről Linette hangját. Ennyiben ki is merült a kommunikáció. Karasu sóhajtott egyet, majd felkelt és Yuuen szobája felé indult. Kopogás nélkül nyitott be tanítványa ajtaján. A fiú az ágyon feküdt és olvasott. A zár kattanásának hangjára felemelte a fejét és mesterére nézett.
- Felébredt. Gyere, hazavisszük…


A hozzászólást Himekami Rikala összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 06, 2012 2:25 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Himekami Rikala
Viharláng használó
Viharláng használó
Himekami Rikala


Hozzászólások száma : 70
Join date : 2012. Jul. 27.
Age : 35
Tartózkodási hely : Keress felfordulást... én ott leszek ;P

Karakterlap
Szint: 2. (D)
Fiamma Voltage:
Himekami Rikala Left_bar_bleue1550/1800Himekami Rikala Empty_bar_bleue  (1550/1800)
Vérdíj: 0$

Himekami Rikala Empty
TémanyitásTárgy: Re: Himekami Rikala   Himekami Rikala I_icon_minitimeKedd Nov. 06, 2012 2:02 am

I.rész:
In medias rest… helyett, bonyodalmas kezdetek

2.fejezet:
Hazaút...vagy mégsem?


Yuuen meglepetten figyelte Mestere szokatlanul komoly ábrázatát, amelyen még gondterheltséget is vélt felfedezni. Nem igazán értette, hogy mitől változott meg Karasu véleménye. Ennek ellenére egy szó nélkül kelt fel az ágyról és könyvét félretéve indult az ajtó felé. Némán lépdeltek egymás mellett az orvosi szobáig. Ahogy megálltak az ajtó előtt, amely mögül hangok szűrődtek ki.
- Nyugi, nincs semmi baj. Nem harapok, feküdj vissza szépen. – Yuuen arcán a hallottak hatására mosoly jelent meg. ~ Igen, tényleg felébredt ~ Karasu benyitott, nyomában ott volt Yuuen, csaknem fellökte kíváncsiságában. A látvány, ami a szemük elé tárult, a következő: nem messze tőlük, saját kis szobája bejáratánál állt Linette, kissé felemelt kezekkel, vele szemben a kis bajkeverő szoborrá meredten, ugrásra kész helyzetben, még véletlenül sem az ágyban. A doki az ajtó hangjára, automatikusan feléjük fordult, a lány pedig hármójuk között váltogatta figyelmét. ~ Persze, feküdjek le, aztán majd megint hátba szúrsz mi? Abból nem eszel!... Hmm, a fiú még oké, de már megint mit keres vele az a nagy izé? ~ Yuuen belesett Mestere hóna alatt a szobába, a felállt helyzet fogócskára emlékeztette. Gondolkodás nélkül nyomult beljebb a szobába, mely akciójával kibillentette egyensúlyából Mesterét. Ezt figyelmen kívül hagyva lépett oda a lányhoz, aki egy lépést tett hátra. Yuuen felemelte a kezeit és megállt előtte.
- Nyugalom. Most már minden rendben, oké? – mondta nyugodt és kedves hangon. A lány nézett rá, izmai ellazultak, majd visszamászott az ágyba. Yuuen mosolygott rá és leült az ágy végébe, hátradőlt és megtámaszkodott a könyökein. Linette Karasura nézett.
- Szóval erre gondoltál – Karasu bólintott – És most mi a terved?
- Amint ki tudom húzni belőle, hogy kicsoda és hol lakik, hazavisszük.
- De nem te akartad mindenáron megtartani? Amúgy elég nehéz lesz, mert ennek a ciklonnak nincsen hangja… - Yuuen felnézett a beszélgetőkre.
- De igen, van neki. – jelentette ki, mire Linette érdeklődve fordult felé.
- Igen? És mit mondott?
- Azt, hogy… – ekkor a kicsi lány fordult egyet és eddig felhúzott lábait kinyújtotta, minek következtében sikeresen bordaközt rúgta Yuuent. – …Aú!
- … bocsi… - elvékonyuló hangon.
- Ja tényleg, azt is! – fordult és mutatott a lány felé. Karasu rezzenéstelen arccal, karba tett kézzel nézte végig a jelenetet. Ezzel szemben a doki fogta a fejét.
- De legalább tényleg van hangja – minden rosszban van valami jó stílusban.
- Na, akkor kérdezzünk… - szólalt meg végül a Mester. – Mi a neved?
A lány reakcióképpen magára húzta a takarót, hogy csak a szeme látszott ki alóla. Yuuen váltogatta kettejük között a pillantását.
- Shisho. Félelmetes vagy, ez így nem fog menni – vigyorogta.
- Ja. Félelmetes egy olyan kislány számára, aki eddig sem félt…
- Nézz rá…
- Nézek. Látom, hogy szerencsés vagyok, hogy szemmel nem lehet ölni… de így nem megyünk semmire. Yuuen, maradsz! – adta ki a parancsot és nagy léptekkel indult meg a lány irányába. Ezzel egyenes arányban kezdett a kis ciklon felguggolni. Mikor Mester elért az ágy végéig leguggolt, hogy szemmagasságban legyen.
- Kicsikém, ugye nem gondolod, hogy megijedek egy ilyen kis minivámpírtól? Akkor még egyszer megkérdezem: mi a neved?
Yuuen szemei elkezdték felvenni a tepsi méretet. Na nem a kis pizzás tepsire kell gondolni, hanem arra a rendes, családi tepsire. Nem értette, hogy Mestere miért lépett támadólag a lánnyal szemben, aki jelenleg is támadó jellegű állásba helyezkedve, szúrós szemekkel nézett Karasura.
- Nem tudom – szűrte a fogai között. A Mester szája sarkában mosolyra hajazó görbület jelent meg. ~ No, haladunk… sokat nem tudtam meg, de legalább válaszolt ~
- Hol vannak a szüleid? – szegezte neki a következő kérdést. A kócos hajú kis boszorkány leugrott az ágyról, s letépte a szeméről a kötést. ~idegesít ez az izé~
- Nem tudom! – Karasu meglovagolva a válaszadási hajlandóságot, újra kérdezett.
- Honnan jöttél?
- NEM TUDOM!!! – ezzel hátat fordított, aminek következtében szembe került a tükörrel. Nem volt jó párosítás. Ugyanis, amint meglátta a tükörképét, csak még idegesebb lett és felkapta az első keze ügyébe eső tárgyat – egy cserépbögrét – és hozzá vágta. A tükör ripityára tört. Tombolását Yuuen gyors reakciója szakította félbe. Felpattant és mögé ugrott, majd hátulról átölelte olyan módon, hogy lefogja vele a kezeit. Meglepetésére nem ért el túl sokat ennyivel. A lány, egyik lábát előrébb tette és rögtön kezdte elfordítani a csípőjét. Yuuen ösztönösen, reflexből cselekedett és módosított a fogáson. Ráfogott a csuklóira, azokat a csípőjéhez szorítva. Tökéletes bilincs. Karasu felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket. A lány egyre több olyan jelet adott le, ami neki bizony kilométerekre bűzlik. De egyelőre nem szólt semmit, magában rakosgatta a darabokat.
A lány nem tett felesleges mozdulatokat, tovább nem próbált meg szabadulni, de izmai még egy darabig továbbra is feszesek maradtak. Yuuen nem is engedte el. Karasu végül szélesen elmosolyodott, felkelt, majd egy szó nélkül távozott. Linette nézett utána, hogy vajon mire készül és miért hagyta őt most ilyen helyzetben. Yuuen nyugodtan állt és tartotta a lányt, aki szépen lassan ellazult, és elkezdett a föld felé orientálódni. Na nem azért, mert olyan szimpatikus lett volna neki, egyszerűen csak a feszültség elszálltával nem igen tartotta már a lába. Yuuen apránként ereszkedett vele a földre, még mindig tartva őt. Amint elérték az ülő helyzetet, ölbe kapta kis pátyolgatottját és visszatette az ágyba. Linette figyelte és próbált rájönni a titkára, eredménytelenül.

Karasu mindeközben széles mosollyal az arcán, nyugodt léptekkel haladt a Vezér szobája felé. Amint odaért kopogtatott az ajtón, majd belépett a hívó szóra. Mosolya letörölhetetlennek látszott. A Vezért felnézett rá és kissé elkomorodott.
- Nem szeretem ezt a mosolyodat…
- Ugyan Aria, nem fog az annyira fájni – rókamosollyal. A nő felsóhajtott.
- Annyira mi? Na gyerünk, ne kímélj!
- Tudod Aria… nem lehet valami veszélyes, ami nincs… - halványan kiérződött a hangjából, hogy teljesen biztos a győzelmében. A nő ráfüggesztette a szemeit. Rögtön értette, hogy miről is van szó. Nem örült ennek a felfedezésnek.
- Ugye tisztában vagy vele, HA – hangsúlyozom HA – tényleg ezt választod, az az életébe is kerülhet? – komoly volt a hangja.
- Vállalom a kockázatot – mondta még mindig mosolyogva, nyugodt hangon.
- Akkor azt hiszem, - sóhajtott fel – nem tehetek mást. Az ígéret, az ígéret. Engedélyezem. 1 hónapod van. De ezt tudatnunk kell a többiekkel is. Hívd össze őket. – Karasu bólintott, majd elhagyta a szobát.

Az összes mester összegyűlt a hívásra a nagyteremben. A többségük feszülten várta, hogy vajon mit akar bejelenteni a Vezér. Néhányan azonban voltak közöttük, akik sejtették, hogy mi állhat a dolog hátterében. A Vezér állt előttük, s várta amíg elcsendesednek. Karasu is ott állt mögötte.
- Nos, mint tudjátok, érkezett hozzánk egy kis vendég. Mivel híján van az emlékeknek, engedélyeztem Karasunak, hogy egy hónap határidővel bebizonyítsa, közénk való. Amennyiben ez nem sikerül… azt hiszem, nem kell kifejtenem a következményeket.
Ez a bejelentés mindenkit megdöbbentett. A tömeg zúgolódni kezdett. Egyaránt lehetett kihallani belőle helytelenítést, tétovázást és támogató szavakat is. Aria nyugodtan várta meg, míg újra csend ereszkedik a helységre. Mikor ez megtörtént, az egyik mester magához vette a szót.
- Vezérem. Én is láttam, amit láttam… Igen, van fantázia a kislányban, de… De mi van akkor, ha az a – feltételezem – amnézia, csak a pillanatnyi stressz következménye, és csupán időleges? Hisz az állapot, amiben idehozta Yuuen, nem éppen arra utal, hogy elkeveredett az erdőben legurult egy domboldalról.
- Nagyon is helyénvaló a kérdés, azonban Karasu ennek a lehetőségnek a teljes tudatában vállalta a kockázatot. – úgy tűnt, ezzel a felelettel eloszlatta Marcus kétségeit.
- Szegény kislány – hallatszott egy enyhén gúnyos, ironikus hang – nem elég, hogy ilyen traumán ment keresztül, még meg is kínozzuk egy kicsit, aztán felcsapunk gyerekgyilkosnak. Igazán jó terv. – a többiek meglepettséggel szemlélték, ahogy szinte nyíltan megkérdőjelezte a Vezér döntését. Feszült csendben várták, hogy mit fog erre reagálni Vezérük. Aria felvonta a szemöldökét. Tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni a kérdést: ezt most komolyan gondoltad? Válaszát azonban Marcus megelőzte.
- Milyen gyereket akarsz te megölni? – nézett kérdően Morganara – Ha már elkönyvelsz minket gyerekgyilkosnak, szeretném ismerni az áldozatot is…
Karasu csendben figyelte az eseményeket. Arcán rókavigyor jelent meg.
- Ugyan már, bármikor visszatérhet az emlékezete és az első edzés után sírva fog visszamenekülni anyucihoz – kontrázott a nő – És Aria tökéletesen jól látja, hogy ezt nem engedhetjük meg.
- Nem tudom, min vitatkoztok… ha jól emlékszem, ez még mindig az én felelősségem – szólalt meg végül a Mester, mintha teljesen hidegen hagyná a negatív fejlemény lehetősége.
- Én vagyok az egyetlen, aki látja, hogy az a kis betolakodó – aki nem mellesleg vasággyal együtt 10 kg – nem ér semmit? Legfeljebb takarítónőnek lenne jó… már ha elbírja a partvist… - replikázott most már magából kikelve.
- Nem. Te vagy az egyetlen, aki nem látja a lehetőséget, ami benne rejlik – válaszolt mosolyogva, pimaszul és megingathatatlan nyugalommal – Meglátod… egyszer még derékba töri a karriered… - a nő feje elvörösödött a méregtől. Szinte levegő után kezdett kapkodni felháborodásában és már nyitotta is volna válaszra a száját.
- Ugyan Karasu, miért bántod szegény Morganát? – vetette közbe magát Marcus, meglehetősen gúnyos hangsúllyal – Hiszen tudod, hogy csak egyetlen dolog piszkálja a kicsi csőrét… az a tőr, amit még mindig nem mert a tanítványa kezébe adni, és az a tőr, amivel most egy 10 év körüli kislány – fordul Morganához – aki nem mellesleg vasággyal együtt 10 kg, tehát ereje sincs – nézett itt vissza Karasura – úgy játszik, mintha Barbie babát kapott volna.
A terem újra megtelt hangokkal. A legtöbben még így is próbálták visszafogni a hangjukat, a nevetés hangjait. Karasu azonban még csak meg sem próbálta palástolni a dolgot, nyíltan felnevetett. Még kuncogva emelte fel megadóan a kezeit.
- Tudod mit? Én kérek elnézést, igazad van – ezzel nevetett tovább. A Vezér diszkréten fuldoklott ~ Én vagyok a vezér… fapofa, fapofa… én nem tehetem meg…~
Morgana hirtelen levegőt sem kapott. Nem lehetett eldönteni, hogy vörösödik e a feje, vagy már lilul. Többszöri egymásutánban nyitotta szóra a száját, melyen végül egy hang sem jött ki. Képtelen volt erre megválaszolni. Marcus elgondolkodva nézte ~ Furcsa… nem láttam még varjat némán károgni…~ ekkor belévillant a felismerés ~Upsz.. bocs Karasu~
- Valaki vigye már ki szegény Morganát a levegőre, mielőtt megfullad!
- Nah, most, hogy teljesen fölöslegesen kivitatkoztátok maatokat, egy már eldöntött kérdésen, ezt a beszélgetést lezártnak tekintem. Mindenki menjen a dolgára!
Az emberek elkezdtek kiszállingózni, Morganát pedig valaki tényleg kikísérte levegőzni.
- Vezérem! Karasu! – szólt a két távozni készülő után Marcus. A szólítottak megálltak és visszafordultak – Várjatok egy szóra, kérlek! – érte be őket. – Szeretnék veletek beszélni…
- Rendben, akkor talán fáradjunk fel az irodámba. Ott nyugodtabban beszélhetünk.

- Teljes mértékben egyet értek azzal, hogy van lehetőség a kislányban és bármennyire is tisztelem, becsülöm Karasu tudását és kitartását… neki már ott van Yuuen.
- Csak nem? Szárnyaid alá vennéd Lamiát? – mosolyodott el Karasu.
- Kicsodát?- kerekedtek el a szemei.
- Hát Lamiát. Tudod, a talált lányt, aki nem emlékszik semmire… Nevet adtam neki. – Karasu még mindig leplezetlenül mosolygott. Marcus felvonta fél szemöldökét.
- De miért pont vámpír? – Karasu ezen csaknem elkuncogta magát.
- Ha megpróbálod tanítani, majd rájössz.
- Tehát ez azt jelenti, hogy nincs ellene kifogásod? – lepődött meg. Aria eközben hátradőlve ült a székében.~ És ehhez ÉN vajon miért is kellek?~
- Megpróbálkozhatsz vele… - mondta egyszerűen. Marcusnak kezdett azonban gyanússá válni a helyzet, Karasu hozzáállása.
- Örülök, hogy ebben a kérdésben is segíthettem nektek dűlőre jutni. Sok sikert uraim! – ezzel kinyitotta az ajtót, amivel finoman jelezte, hogy most már igazán távozhatnának. A két férfi kilépett, Aria még utánuk szólt. – Ja igen. Még annyi, hogy remélem, tudjátok: aki tanítja, azé a felelősség és a felépüléstől számítva egy hónapja van.

A következő két hét azzal telt, hogy Yuuen felváltva járt edzésre, tanult a dokitól és segített ápolni Lamiát, aki még mindig nem volt hajlandó beszélni senkivel és csak őt engedte a közelébe. A fiúnak válogatott ötlettárat kellett létrehoznia, hogy bizonyos dolgokra rávegye, és fokozatosan jobban megbízzon benne. Ezen idő alatt, annak ellenére, hogy ő elég sokat beszélt, rendszerint Lamián tartotta zöld szemeit. Figyelt. Szinte kielemezve minden egyes rezdülését, reakcióját, és minden egyes nézését. Ennek köszönhetően, lassan nyitott könyvvé vált a számára.
A 15-ik napon, Yuuen Mestere társaságában indult el az orvosiba. Lelkes volt, mert Lamia most átköltöztetésre kerül a saját szobájába. A fiúk beléptek az orvosiba. Linette a zár kattanásának hangjára kilépett a kis szobácskájából. Lamia a belépőkre pillantott, Karasura még mindig ellenségesen. Yuuen mosolyogva odalépett hozzá.
- Gyere, ma kapsz egy saját szobát – Lamia úgy nézett rá, mint egy idiótára. Yuuen jó kedve letörhetetlennek látszott. – Ne nézz így rám… nem gondolod, hogy jobb lenne egy olyan helyen aludni, ahol egyedül lehetsz, és ami nincs tele orvosi műszerekkel? – érdeklődött. Lamia arcára rókavigyor kúszott, leugrott az ágyról, széles „c” ívben megkerülte Karasut, míg az ajtóhoz ért. Közben folyamatosan rajta tartva a szemét. Yuuen újra elmosolyodott és utánaeredt. Lamia megállt a nyitott ajtóban, hatalmas szemekkel tekintett körbe. ~ Azta… hova kerültem?~
- Karasu, egy percre… - a férfi a dokira nézett, majd tanítványához fordult.
- Yuuen… menjetek előre, mindjárt megyek én is.
- Hai. – bólintott a fiú, és becsukta maguk mögött az ajtót. Nyugodt tempóban indultak meg az adott irányba.
- Figyelj Karasu, volt néhány dolog Lamiánál, mikor behoztátok. Azt vigyétek el… öhm… ez a toll volt a zsebében – nyújtotta neki elgondolkozva, hogy mit hová is rakott. – ott a cipője – mutatott rá – és… volt egy nyaklánc a nyakában, jól elzártam, mert volt rajta egy gyűrű is… de vajon hová is tehettem? – gondolkozott hangosan, miközben nagyban kutatott – Ha meglátod valahol, szólj… a nyaklánc nem is feltűnő, de gyűrű szép darab, olyan bordó köves, antik ezüst.
Karasu nézte, fogta a fejét. Az hagyján, hogy eddig nem jutott Linette mellett szóhoz, de ez az információ sok volt neki.
- Bordó… antik… - kissé vészjósló hangon. A doki egyből fel is nézett rá, még a keze is megállt – Nem gondolod, hogy erről esetleg korábban is szólhattál volna?!
- Öhm… nem. – Karasunak felszaladt a szemöldöke, meg a várnyomása is. Már-már tíz körömmel kezdett borotválkozni. – Feltételezem arra gondolsz, hogy régi családi ereklye… Meglehet. De ha nekiálltatok volna kutatni, a nyakamon marad ez a kis boszorkány. És lássuk be, ez egyikünknek sem tett volna jót… és különben is… te akartad annyira megtartani! ~Részvétem~
Karasu ismételten késztetést érzett arra, hogy puszta kézzel nyúzza meg a nőszemélyt. Felsóhajtott.
- Linette… mi lenne, ha nem gondolkoznál mások helyett?! – a doki egyszerre meglepetten és megbántottan nézett rá. ~De hát most miért?~ Karasu válaszolt a ki sem mondott kérdésre. – Ki a fene mondta neked, hogy amíg mi kutatunk, addig folyamatosan itt lett volna?!
- Jól van, higgadj már le, ezért nem kell megölni… - mondta és kutatott tovább – Áh, itt van! – ezzel Karasu orra elé tartotta az ékszert. A férfi szeme a gyűrűre tapadt. Hát sok minden lett, csak nyugodtabb nem. Kikapta Linette kezéből a gyűrűt. Alaposan megszemlélte. ~ Sötétebb-sötétebb, de viharnak tűnik~
- Te, én téged megöllek…

- ÁÚ!!! – hallatszott hirtelen, a nem is olyan messzi folyosóról. A Mester felkapta a fejét, zsebre vágta az ékszert és sebtében indult is utánanézni, hogy mi történt.

Mindeközben:
Yuuen és Lamia egymás mellett haladt a folyosón, lassan közelítve a lány szobájához. Úgy félúton tarthattak, amikor a fiú felfigyelt egy közeledő alakra. Egy kellemetlenül ismerős alakra, aki hamar közel ért hozzájuk. A nő lehajolt a lányhoz és gügyögni kezdett neki, mintha csak egy eltévedt ötéves lenne. Lamia úgy nézett rá, mint akit a bolondok házából szalajtottak. ~ Ez most komolyan hülyének néz? Azt hiszem, nem szeretem…~ a gondolatmenet végeztével pedig iszonyatosan térden rúgta a zavaró tényezőt.
- ÁÚ!!! – kiáltott fel fájdalmasan és már kapott is a térdéhez. Yuuen elkuncogta magát a végkifejleten. Karasu ekkor ért látó és hallótávolságba.
- Morgana sensei… Lamia azt mondja, hogy nem szereti, ha hülyének nézik. Nem csecsemő… - majd a nőtől ismételten Lamia felé fordult. – Gyere, menjünk.
A lány a fiúra nézett, vállat vont és követte tovább.
Karasu lelassította lépteit, most már nem sietett. Morgana mellé sétált.
- Pofátlanok a kölykeid! – köpte a férfi felé, aki önelégült mosollyal nézett rá.
- Nem, csak önkifejezők. – közelebb húzódott a nőhöz, halkan szólt hozzá – Tényleg, most már tapasztaltad… elbírna egy partvisnyelet? – a nő feje most is elvörösödött.
- Most már tudom, hogy miért pofátlanok – húzta fel az orrát. ~ Ó, remélem ízületen talált~ Morgana kihúzta magát és enyhén bicegve távozott. Karasu elmosolyodott ~ Igen! Ügyes kislány…~

Yuuen felkísérte Lamiát, kinyitotta előtte a szoba ajtaját.
- Mostantól ez itt a szobád. – mosolygott rá. – Ha bármire szükséged van, az enyém pont itt van szemben…
Vissza az elejére Go down
 
Himekami Rikala
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Himekami Rikala

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Kateikyoushi Hitman Reborn Szerepjáték :: Szabályzat és egyéb dolgok :: Mindennapok-
Ugrás: